Egyszer azt mondták nekem, hogy egy gyermek számára az első három életévében szinte kizárólag az anyja fontos. Az apa személye ekkor még nem számít, kis túlzással lehet az bárki, csak anya, anya, anya létezik. Nemcsak az első három életévében, az anya jelenti a gyerek számára a biztonságot, az érzelmi stabilitást, tulajdonképpen az egész világot. Az a legfontosabb számára, hogy milyen a viszonya az anyjával, aki világra hozta, hozzá kötődik, és ha az anyja cserbenhagyja, úgy érzi az egész világ cserbenhagyta. Azok az okos, érzékeny gyerekek, akik nem kapják meg anyjuktól az érzelmi biztonságot, nem elég stabil az érzelmi környezetük sokszor gyorsabban fejlődnek intellektuálisan, ez jelenti számukra a kapaszkodót. Ettől érzik biztonságban magukat. Ha az anya nem dolgozik kettejük kapcsolatán megpróbál a gyerek dolgozni helyette az intellektusa segítségével. Jó gyerek lesz belőle, koraérett és nagyon értelmes. Mire képessé válik az absztrakt gondolkodásra már minden idegszálával a felnőttre összpontosít, nem a saját igényei számítanak, hanem a felnőtté. Neki akar megfelelni, akár egész életén keresztül, még sok-sok évvel azután is, hogy az anyja eltávozott.

Kamaszkorom kezdetén éreztem először az, hogy bezártam anyukám számára. Lezártam a kommunikációs csatornákat, igyekeztem minden helyzetben neutrális maradni, nem mutattam ki sem a pozitív, sem a negatív érzelmeimet. Ez így maradt a mai napig. Nem emlékszem, hogy valaha is nevettünk volna együtt egy jóízűt. Mindig megmaradt a kapcsolatunk szigorú gyerek-szülő kapcsolatnak, soha nem lépett át egy határt a barátság irányába. Sokszor hallja az ember, főleg anya-lánya kapcsolatoknál, hogy az anyám az egyik legjobb barátnőm is egyben. Bennem soha nem volt meg ez a késztetés, hogy elmondjam az érzéseimet, gondolataimat az anyukámnak. Mindig igyekeztem, sőt a mai napig igyekszem jó gyerek, jó fiú maradni, egy gáncsnélküli lovag, akinek nincsen semmi hibája, tökéletes. Talán azért, hogy elnyerjem anyukám szeretetét, de méginkább azért, hogy megfeleljek neki. Ezt a mintát viszem magammal a kapcsolataimba is, meg akarok felelni a másiknak, azt az érzést keresem, amikor valaki elégedett velem. Pontosan fel tudom idézni ahogy megborzongok, átjár az öröm érzése olyankor, ha elégedettséget okozok, ezt látom rajta, vagy ki is fejezi felém. Az okozza a legnagyobb örömet nekem, ha másnak örömet okozhatok. Egyszer úgy fogalmaztamezt meg, hogy a másik örömén keresztül vagyok képes megélni az élet szépségeit.

Nem tudom hol vagyok én, a mai napig őt védem, nem mondom el neki mi történt velem kisfiú koromban, mert félek, hogy mit fog tenni, hogy bántja, rosszul esik neki. Próbálom megvédeni a válásából fakadó frusztrációjától, hogy ne érezze „bukott feleségnek” magát. Pedig nem ez a „gyerek” dolga. Igaz már nem vagyok gyerek, legalábbis fizikai értelemben nem.

Nem mondom el neki az érzelmi elhanyagoltság elméletét, hogy ne érezze „bukott anyának” magát miattam. Nem akarom megbántani, ezért meghagyom inkább abban a hitben, hogy minden tökéletes volt, és csak Isten tudja milyen véletlen folytán lettem szorongó, depressziós, önbizalom hiányos, függő alkat? Bizonyítékaim nincsenek, csak a szakemberek elméleteit, és a hasonló életpályát befutó emberek szintén hasonló gyermekkori hátterét tudom magyarázatként adni. Nem, mintha kell-e bármilyen bizonyíték. Inkább feloldozás kellene...hogy ne féljek, hogy nyugodt szívvel lehessek őszinte, tudva, hogy megért majd. Megérti, hogy ez nem vád, hanem a saját lelkemnek keresek feloldozást, hogy nyugodtan élhessek, hogy az én életemben is süthessen a nap.

A legjobban attól félek, ha elmondom neki, akkor megint jön a jól bevált hatásos fegyverrel, az öngyilkossággal. Megtette, amikor apám ivott, én vittem be a kórházba. 18 évesen hazaérve úgy találtam az ágyban, hogy beszedett egy csomó gyógyszert. Ezt a fenyegetést elővette akkor is, amikor váltak, és én próbáltam segíteni abban, hogy normálisan elválhassanak. Hiba volt, ma már tudom, ki kellett volna maradnom belőle. Megkaptam akkor is, hogy én mindig az apám pártján állok. Az én lelkemen száradna az ő élete, ő boldogsága is, elég nekem a sajátom.

Azoknak az embereknek, akik hasonló problémákkal küzdenek, esetleg megbetegszenek szinte kivétel nélkül közös vonása, hogy nehezükre esik nem-et mondani, vagy kifejezni a haragjukat. Ha képesek valamilyen formában kifejezni a haragjukat, akkor azt ironikus formában teszik. Mindez arra vezethető vissza, hogy gyermekkorukban nekik kellett megdolgozni azért, hogy kapcsolatot alakítsanak ki a szülővel.

Kimondhatom, hogy mi gyerekek fizetünk meg szüleink hibáiért. Ez azonban nem vád, és egy nagyon fontos dologra szeretnék rávilágítani. „Áldozatok áldozatai vagyunk”. A terhek generációról generációra rakódnak rá az emberek vállára és hiba lenne a szüleinket, vagy a nagyszüleinket, vagy az ő szüleiket hibáztatunk a saját sorsunkért. Egyetlen dolog, amit tehetünk magunkért, és az elkövetkező nemzedékünkért, hogy megismeréssel, felismeréssel, rengeteg tanulással megszakítjuk ezt a „transzgenerációs cirkuszt”, és igyekszünk a lehető legkevesebbet átadni gyermekeink számára ezekből a terhekből.

Ma reggel az érzelmi kompetenciáról olvastam. A könyv írója szerint ez az amit fejlesztenünk kell, ha meg akarjuk védeni magunkat az egészségre káros, rejtett stressztől, és meg akarunk gyógyulni. Ha pedig azt szeretnénk, hogy a gyerekeink egészséges felnőtté váljanak segítenünk kell őket ennek a képességnek a kifejlesztésében. Azt írja ennél jobb betegségmegelőző módszer nem létezik.

De mi is az az érzelmi kompetencia? Egy képesség. Több részből tevődik össze:

Saját érzéseink átélésének képessége, amely segítségével lehetőségünk van felismerni, tudatában lenni annak, ha stresszesek vagyunk.

Itt a stressz nem idegességet jelent, hanem azt az állapotot, amikor felborul a szervezetünk fiziológiás egyensúlya, és ennek a legtöbbször nem is vagyunk tudatában. Egy-egy érzelmi inger hatására változások történnek az idegrendszerben, a hormonrendszerben, és az immunrendszerben. Ezek tudat alatti folyamatok, nem vagyunk rá hatással. Ha krónikussá válnak, mert pl. a kiváltó ok ismétlődő, vagy folyamatosan fennálló dolog, akkor az káros hatással van ránk, és előbb-utóbb megbetegszünk.

·         Az a képesség, hogy hatékonyan ki tudjuk fejezni érzelmeinket, és ezáltal érvényt szerzünk szükségleteinknek, ezzel biztosítva érzelmi határaink integritását.

Ezt nagyon nem kell magyarázni. Állj ki magadért. Minden típusú érzelmet mutass ki, még a negatív érzelmeket is. Az elfojtás káros. A hatékonyság pedig a kommunikáción múlik a legnagyobb részben.

·         Képesség, hogy különbséget tudjunk tenni az aktuális szituációban helyén való reakció, és a múltból gyökeredző, gyerekkori bevésődéseken, mintákon alapuló, akkori kielégítetlen igényeken alapuló reakció között.

Tehát az érzelmi reakciónak mindig az aktuális, jelenben lévő szituációhoz kell alkalmazkodni. Fel kell tudnunk ismerni a reakciónk eredőjét, és ha az a jelenben van akkor jók vagyunk, ha valamilyen múltbéli dologból származik, akkor még van dolgunk.

·         Képesség, hogy tudatában legyünk valódi szükségleteinknek, anélkül hogy elnyomnák ezeket azért, hogy mások elismerjenek, elfogadjanak minket.

Egyszer még évekkel ezelőtt jártam egy nálam néhány évvel idősebb férfihoz, beszélgetni, illetve reiki miatt. Ő mondta mindig, hogy tudatosan élni. Ma már rengeteg helyről hallani a tudatosságról. Ez nem ellentétes az ösztönösséggel és az intuíciónkra való hallgatással. A kettő kombinálása alkotja a tökéletes párost.

Ha az érzelmi kompetencia képességét megszerezzük, vagy birtokoljuk, akkor nagy lépést tettünk abba az irányba, hogy fenn tudjuk tartani azt a belső egyensúlyt, amiről a stressznél írtam.

Elérkeztünk egy nagyon kényes témához. Erről nem beszéltem senkinek közel 30 éven keresztül. Lassanként azonban összeáll a kép az életemmel kapcsolatban. Leástunk a múlt eseményeinek legmélyére, és kezdem érteni az ok-okozati összefüggéseket. Erre az eseményre mindvégig emlékeztem, csak nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget. Mint kiderült, az hogy én magam nem tulajdonítok jelentőséget neki, nem jelenti azt, hogy nem volt hatással az életem későbbi alakulására. Ez az egyik gyújtópont, ahonnan a történetem elindul.

A hosszú éveken tartó terápia során feltettem magamnak számtalanszor ezeket a kérdéseket: Honnan ez a szorongás, miért nincs önbizalmam, miért nem emlékszem a gyerekkoromra, miért maszturbáltam már gyerekoromban is, miért érzek így az anyámmal szemben, miért féltem a sötétben, miért nem bízom az emberekben?
Nem tudtam megnyugtató magyarázatot találni az emlékeimben...

De mégis, mi történt az életemben, ami mindezeket a dolgokat elindította? Nem emlékszem rá? Elfedi valami amnézia, és örökre titok marad? Nem! Nagyon is emlékszem rá. Mindenre emlékszem, csak átírtam az emléket. A mai napig úgy érzem, hogy nincs jogom megszólalni, nincs jogom szóvá tenni, azt ami történt velem. 30 évig nem mondtam el senkinek, most amikor már beszélek róla, még mindig úgy érzem hogy nem volt hatással rám, ez a dolog. A szakirodalom, a fórumok, és a hasonló sorsú, hasonló problémákkal küzdő emberek mást mondanak.

Amit most leírok az a molesztálás teljes valójában, csak az olvassa el, aki úgy érzi elég stabil hozzá.

Milyen egy kisgyerek? Egy 5-6 éves kisgyerek? Bízik mindenkiben, és feltétel nélkül végrehajtja a felnőttek utasításait. Még akkor is, ha valaki lecsalja a pincébe, szánt szándékkal a saját beteg ösztöneitől vezérelve, lekapcsolja a villanyt, és a sötét pincében megkéri, hogy tolja le a nadrágját. Előveszi a farkát és hozzádörgöli a kisgyerek csupasz fenekéhez, aki nem érez fájdalmat, sőt még talán kellemetlenséget sem, de összezavarodik. Ez most micsoda? Ez miért történik? Miért csinálja ezt a szüleim barátja? De a pedofil nem áll itt meg, megkéri a kisgyereket, hogy forduljon meg, és a gyerek szájához nyomja a nemi szervét, ami nedves. A mai napig emlékszem az arcára ahogy ezután, fent a lakásban amikor mondtam neki, hogy tudom mivel csinálta amit csinált, a szája elé tette a mutatóujját: cssst! És a kéjes vigyorára...én pedig jó fiú módjára hallgattam. Hogy miért hallgattam? Nem tudom megmondani.

Olvastam külföldi fórumokon más szexuálisan gyermekkorban molesztált emberek beírásait, elolvastam az addiktológia tankönyv ide vonatkozó fejezetét. Hasonló problémákkal küzdenek a gyerekkorban molesztáltak. Még olyat is találtam, aki ugyanúgy nem volt kifejezetten negítív az élmény, mint nekem. Nagyon kevesen vannak azok akik ezután egészséges fejlődést mutatnak. Van aki aszexuális lesz, van aki prostituált, van aki szexfüggő, van aki szociális fóbiás, van aki képtelen párkapcsolatot kialakítani, van aki a másik nem felé fordul, és sajnos van, aki maga is pedofil lesz. Igen. Ki gondolná, hogy egyetlen ilyen aprónak tűnő dolog életeket tesz tönkre. És igen, van rosszabb dolog is annál, amit belőlem csinált. Hálás lehetek azért, hogy én magam nem váltam pedofillá.

Mit lehet itt tenni?

Büntető eljárás? 30 évvel később esélytelen. Az ilyen típusú bűncselekményt elkövető embereket 2-8 évig büntethetik, és a jelenleg hatályos magyar törvények szerint a büntetési tétel felső határa, azaz 8 év az elévülési idő. Ha lehetne eljárást indítani, akkor is nagyon nehéz dolgom lenne, hiszen semmilyen bizonyítékom nincs arról, hogy ez valóban megtörtént.

Megbocsátani. Megbocsátani annak az embernek, aki tönkretette az életem? Még szoknom kell a gondolatot. Nem tudom valaha is sikerülhet-e? Most azt a feladatot kaptam, hogy írjam meg levélben mit mondanék neki, ha odamennék hozzá elmondani, mit tett velem, és próbálok megbocsátani....

Mit mondanék...? Szétverném a pofáját....

2005-ben kezdődtek a hasi fájdalmaim. Amikor még csak alkalmanként fájt a gyomrom nem sejtettem, hogy az ilyen típusú fájdalmak mennyire meg tudják keseríteni az ember életét. Az elején apró csermelyként csörgedezik a fájdalom, majd szépen fokozatosan szétterjed, mint amikor a gátat áttörő folyó elárasztja a kiszáradt medrét. Először csak a paradicsomtól fájt, aztán a sajttól, a hagymás ételektől...majd végül már mindentől. Bármit ettem nem volt jó, bármit ittam nem volt jó. Az orvosok nem hittek nekem, amikor azt mondtam, ha csak sima vizet iszom attól is rosszul vagyok. Ha délelőtt ettem rosszul voltam, ha nem ettem akkor is, de érezhetően kevésbé, ezért éveken keresztül nem ettem nem ittam semmit 12 óra előtt. Tudom, hogy ez nem egészséges, de nem ment, a fájdalom erősebb volt. Alkalmanként a meleg ebéd hatására jobb lett talán 1-2 óra hossza erejéig, de utána szinte kivétel nélkül visszaállt a fájdalmas állapot, vagy ha nem fájt akkor egy masszív, rossz közérzet.

Sokszor kaptam azon magam, hogy feszítem a gyomrom, görcsben van az egész. Ellazítottam tudatosan, de amint nem koncentráltam rá, megint azon kaptam magam, hogy görcsben van. Megpróbáltam elmenni egy dietetikushoz, hogy adjon valami tanácsot mit egyek. Ő azt mondta gyomortükrözéses eredmény nélkül nem ad tanácsot, mert mi van, ha rákos vagyok és félrekezel? Mit mondjak erre? Több egészségügy területén tevékenykedő hasonló emberrel találkoztam, aki "remek" pszichológiai érzékkel volt megáldva, és a velük való beszélgetés mindössze arra volt elegendő, hogy még jobban beletaszítsanak a félelemmel teli verembe. Nem az volt a baj, hogy elutasított, hanem úgy próbált meg rávenni a vizsgálatra, hogy rám akart ijeszteni felvillantva a legrosszabb eshetőség lehetőségét. A mai napig emlékszem ahogy a találkozónk után félelemmel, bizonytalansággal, kétségbeeséssel telve bandukoltam az utcán.

Semmilyen savlekötő, semmilyen fájdalomcsillapító nem volt hatással az állapotomra. Ettem vitamint, ittam csodaszereket, ettem homeopátiás bogyókat...semmi nem segített. Kipróbáltam a fekélyes betegeknek adott Controloc-ot is, de attól még émelyegtem is, úgyhogy 1 hónapi szedés után leálltam vele. Végül eljutottam második nekifutásra (az első időponton megfutamodtam) gyomortükrözésre. Nagyon féltem tőle, de azt mondhatom azoknak, akik még előtte állnak, hogy sokkal kevésbé szörnyű, mint amennyire félünk tőle. Nekem például egy sima vérvétel sokkal nagyobb traumát jelent. A vizsgálat során nem látszott semmi elváltozás. Amikor másnap az eredményért visszamentem a doktor úr (aki tényleg nagyon kedves ember) megsimogatta a kezem, és annyit mondott, hogy érzékenyebb vagyok az átlagnál, sokszor egy jó beszélgetés is segít.  A negatív diagnózis felállítása sokakat megnyugtat, olvastam olyanról, akiknek azt követően a tünetei is elmúltak. Én nem tartoztam ezen szerencsések közé. A vizsgálat után még évekig ugyanúgy fájt a gyomrom. A mai napig nem tudom megmondani mitől szűnt meg 2010 folyamán, de szépen fokozatosan elmúlt. Abban az évben végigcsináltam 3db 4 hetes homeopátiás kúrát az egyetlen olyan természetgyógyászati rendelő felügyeletével, amelyben nem csalódtam. De nem merem kijelenteni, hogy attól múlt el, mert a másik tünetemre, a szédülésre nem volt hatással, úgyhogy lehetett tünetváltás is.

A mai napig érzékeny vagyok arra mit eszem, mit iszom, de azt mondhatom, hogy ez a tünet élhető állapotra halkult bennem.

Egyre több holisztikus szemléletű orvos mutat rá arra az összefüggésre, hogy az ilyen funkcionális betegségek (IBS és társai) és a stressz között nagyon erős kapcsolat van. Azok az emberek, akiknek a krónikus stressz jelen van az életükben, gyakrabban küzdenek valamilyen emésztési problémával. Közvetlen idegi összeköttetés van a beleink és az agyunk között, rengeteg idegsejt hálózza be a beleket, amelyek igen érzékenyen reagálnak az emocionális ingerekre. Egyes vizsgálatok ezt arra vezetik vissza, hogy megváltozik az idegrendszer fájdalom észlelő, érzékelő, értékelő képessége. Ha étel kerül a vastagbélbe, amelynek hatására az kitágul valamelyest, vagy a felszabaduló gázoktól felpuffad kissé, azt az agy fájdalomként érzékeli, és ezen fájdalom érzékelése akár tízszerese is lehet azon emberkéhez képest, akiknek nincs emésztési zavaruk. Tartós érzelmi stressz hatására csökkenhet a fájdalomküszöb, és vészhelyzetekre jellemző éberségre állhat át az agyműködés. Az én esetemben különösen igaz ez, hiszen minden testi ingeremet folyamatosan figyelem, és felnagyítva érzem. Tudom, hogy ez a kulcs, de egyelőre még nincs meg az eszközöm rá, hogy visszaállítsam normál állapotra magam.

Egyes statisztikák szerint a gyermekkorban szexuálisan, és/vagy fizikailag bántalmazott emberek nagy százalékban felnőtt korukra valamilyen emésztési problémával találják szembe magukat.

Nem könnyű megtalálni, azonosítani az okokat, mert nem feltétlen a jelenünkben kell keresni. Megdöbbentő ráébredni arra, hogy gyerekkorunk eseményei milyen gyakran szövik át a jelenünket, mindennapi életünket.

Gyógyszer kérdésben ma már én egyértelműen a gyógyszerek ellenében foglalok állást. Hosszú út vezetett idáig, és igyekszem a döntésem okára is rávilágítani.

Huszonhárom évesen állapotom akkori első fellángolásának eredményeként viszonylag hamar eljutottam az OPNI pánik ambulanciájára, ahol egy órás konzultációt követően felírták nekem a Seropram - Xanax párost azt ígérve, hogy ez majd megoldja a problémáimat.

Hittem benne, hogy ez valóban így lesz. Aki járt hasonló cipőben biztosan emlékszik az antidepresszáns szedésének első néhány hetére, amit beállási időszaknak neveznek. Nekem még a korábbiaknál is szörnyűbb pánikrohamaim voltak főleg éjszakánként, de a nappalaimat sem kímélték. A Xanax meg egyszerűen kiütött, 10 perc elteltével elaludtam tőle, aludtam néhány órát, majd felébredve ugyanabban az állapotban voltam, mint előtte, csak még adott egy részeg zsongást a fejemnek. A szorongásoldóval szemben már akkor is volt bennem egy belülről fakadó ellenállás, így szerencsémre mindig törekedtem arra, hogy az ne legyen állandó gyógyszer az életemben, sikerült is.

Úgy vártam az ígért beállási időszak végét, mint a Messiást, aztán amikor elérkezett, valahogy nem változott semmi. Azt mondták legyek kitartó. Amikor egy ellenőrzés során elmeséltem az orvosomnak az általam észlelt mellékhatásokat, azt mondta az nem a gyógyszertől van, mert annak nincs ilyen mellékhatása. Három vagy négy évvel később már a gyógyszer mellékelt betegtájékoztatóján is szerepelt a jelentős súlygyarapodás az ismert mellékhatások listáján. Nyilván nem önmagában a gyógyszertől híztam meg, ezt én is tudom, de valami szerepe biztosan volt a hízásban, illetve a felszedett súlyom megtartásában. Amikor elkezdtem szedni 82kg voltam, néhány hónappal később 112kg. Amíg szedtem a Seropram-ot soha semmilyen körülmények között nem tudtam 94kg alá csökkenteni a súlyomat. Az abbahagyását követő 1-2 évben fokozatosan csökkent a súlyom, míg végül beállt a mai 85kg-ra.

Sokkal kevésbé éltem meg a szexuális örömet. Magyarán szólva az orgazmusom nehezebben következett be, és sokkal kisebb intenzitású, kevesebb gyönyört adó volt, mint előtte. Ez ugyan elismert mellékhatás volt, de igyekezett pozitív színben feltüntetni, miszerint mennyire jó dolog is ez, mert tovább bírom, és különben is a korai magömléssel küzdő férfiak mennyire örülnek ennek a mellékhatásnak. Lehet. De nekem nem voltak ilyen gondjaim, így annyira nem voltam boldog vele.

Visszagondolva a szedés időszakára úgy látom, azok a javulások, amik az állapotomban bekövetkeztek az időnek mintsem a gyógyszer hatásának köszönhetők. Sajnos 8 évig szedtem az antidepresszánst, és ma azt mondom ez óriási hiba volt részemről. Semmilyen hatása nem volt az állapotomra, hiszen a szedése alatt ugyanúgy voltak rosszulléteim, kialakult a szociális fóbia, az agóra fóbia, ugyanúgy szorongtam, szomatikus tüneteim voltak. Egy idő után már csak azért nem álltam le vele, mert iszonyú elvonási tüneteim lettek, amikor megpróbáltam. Kétszer próbáltam meg abbahagyni, másodszorra volt elég kitartásom és lelkierőm hozzá. Most 3,5 évvel az abbahagyást követően is vannak olyan tüneteim, amelyek meggyőződésem szerint hozzá köthetők. Áramütésszerű érzések a fejemben, fokozott érzékenység a hangokra, szédülés.

A gyógyszer abbahagyását követően újabb pofonok értek szexuális értelemben. Egyik sem azonnal, hanem hónapokkal később következett be. A nehezen és lassan megélt gyönyörből az ellenkezője lett, képtelen voltam visszatartani az orgazmust rövid időnél tovább. Meg kellett tanulnom visszatartani az ejakulációt, és így kontrollálni magam. A mai napig figyelnem kell erre, mert ha nem teszem, akkor bármilyen rövid ingerlés hatására bekövetkezik.

Merevedési és mereven tartási problémáim lettek. Ezek a problémák 4-5 hónapig tartottak, azután maguktól megszűntek. Ezért is vagyok biztos benne, hogy a gyógyszer elvonásának a tünetei voltak ezek, mert azóta sem fordulnak elő, és maguktól szűntek meg. A lelki életem akkor semmivel nem volt jobb, sem rosszabb a mostaninál, így nem tudom lelki eredet számlájára írni. Nem beszélve a külföldi fórumokon hasonló panaszokkal beíró szintén antidepresszáns elhagyókról.

Depressziót okozott. Soha nem voltam depressziós előtte, de az abbahagyás után megtapasztaltam ezt is. Borzasztó érzés, mind fizikai értelemben, mind lelki vonatkozásban. Totálisan értelmetlennek és kilátástalannak láttam az életemet, a küzdelmemet. Belül őrült módjára üvöltöttem segítségért, hogy valaki adja vissza az életemet, de legbelül tudtam, sehová nem fordulhatok. Senki nem tud segíteni. Az orvos csak újra a gyógyszerre akart ráállítani, még az egyik legjobb barátom is (aki szintén orvos) próbált abba az irányba terelni, hogy kezdjem el újból szedni. Ezen a szinten már nagyon nehéz gyógyszerek nélkül gyógyulni. A válaszom: NEM, NEM és NEM! Nem akarok egy örök életében antidepresszánst szedő, mellékhatásokkal küzdő és közben továbbra is rosszul lévő "beteg" lenni. Nem akarok beállni a sorba, kell hogy létezzen másik megoldás.

Vannak az Interneten, akik azt hirdetik, hogy csupán speciális diétával, vitaminokkal, táplálékkiegészítőkkel kézben tartható, sőt megszüntethető a pánik, a depresszió. Én ezekben nem hiszek, hanem ezt gondolom, hogy a táplálkozás, a megfelelő vitaminbevitel, a táplálékkiegészítők egy komplex stratégiának a részeként működhetnek, támasztékul szolgálhatnak a felépülésben. A legfontosabb viszont az önmagunkon történő munka. Önmagunk megismerése, a múltunk megismerése, érzelmeink helyes módon történő kezelés, saját határaink felismerése és megőrzése, személyiségünk újraépítése.

Remélem, hogy hamarosan véget ér az elvonási tünetes időszak, és képes lesz annyira regenerálódni az agyam visszaállva az eredeti fiziológiás állapota szintjére, hogy normális életet élhetek. Ennek így kell lennie!!!

Hogy mikor és hol kezdődött?

Alig múltam 23 éves, amikor a barátnőmmel egy esküvőn voltunk. A mulatság egy nagy teremben volt, az asztalok körben. Éppen megittam a második korty italomat, amikor azt éreztem rosszul vagyok. Azonnal kimentem a mosdóba, azt hittem az italtól van, mert kísértetiesen hasonlított arra amikor túl sokat ittam. Azért nem kezdek most hosszú leírásba arról, hogy milyen érzés volt, mert őszintén szólva nem emlékszem. Nem értettem mitől lehet, próbáltam összeszedni magam, de nem ment. Gondoltam szégyen-nem szégyen, én haza akarok menni. A fogadtatás olyan volt, amire számítottam, a barátnőm azt hitte szimulálok, és ignorálni akarom az eseményt, ugyanis az ő barátnőjének volt esküvője. Hazamentem, és otthon ért a meglepetés, mert amint beléptem a lakásba elmúlt a rosszullét is, mintha elfújták volna. Másnap utánaolvastam, és már akkor tudtam, hogy pánikrohamom volt. Csak azt nem tudtam, hogy ez még csak a kezdet...

Eltelt azóta 13 év. Nem állítom, hogy ezalatt a 13 év alatt végig voltak pánikrohamaim, mert nem voltak. Osszuk időszakokra ezt a 13 évet, ezalatt végig hullámzott. Volt olyan idő, amikor egyáltalán nem volt, volt viszont olyan amikor naponta több is. Az intenzitása is változott. Van az úgynevezett félelem nélküli pánik. Ezt nem én találtam ki, viszont módosítottam annyiban, hogy halálfélelem nélküli pániknak hívom, mert "karrierem" kezdetén csak ilyen pánikrohamaim voltak. A testi tünetek személyenként nagyon változóak lehetnek. Nekem akkor a következőkből állt:

• hideg-meleg hullámok
• ájulásérzés
• sápadtság
• remegés
• félelem az önkontroll elvesztésétől

Aki szeretné a részletes tünetlistát látni itt megtalálja:
http://tulapanikon.blog.hu/2009/09/18/tunetek_10

Nem tudom, hogy hibát követtem-e el azzal, hogy ilyenkor szinte minden esetben azt választottam megoldásként, amit elsőre is: Igyekeztem minél hamarabb olyan szituációba kerülni, ahol egyedül lehetek, hanyatt feküdtem (mert úgy nagyon nehéz elájulni), és kivártam amíg elmúlik. Persze nem volt egyszerű mindig megteremteni a lehetőséget arra, hogy egyedül lehessek, de valahogyan mindig megoldottam. Volt valami, ami elviselhetetlenné tette ezt az időszakot: a félelem a következő rohamtól. Ez volt az a dolog, amire nagyon hamar rátanul az ember, a félelem pedig automatikusan bevonja az elkerülő viselkedést. És máris megindultál egy csinos kis fóbia irányába. Hogy mi a fóbiád tárgya az attól függ milyen szituációkban lettél rosszul, vagy melyikről gondolod azt, hogy rosszul lehetsz benne. Ez egy jeges lejtőhöz hasonlatos. Nagyon nehéz rajta az emelkedő irányába elindulni.

Amikor már az egész napom abból állt, hogy szorongtam, és rettegtem az összes lakáson kívüli helyzettől, úgy gondoltam ebből elég, segítsen rajtam valaki. Elkerültem a megboldogult OPNI egyik pszichiáteréhez, aki megnyugtatott, hogy van megoldás. Villámgyorsan ráállított az antidepresszáns-szorongásoldó párosra. De a gyógyszerekről majd egy másik post-ban, mert annak külön témát szeretnék szentelni.

Hogy mennyire fertőző ez a félelem-elkerülés, vagy pánik-elkerülés-félelem kór? Felsorolom milyen helyzetekben jelentkezett, és hogyan árasztotta el, lassan, de biztosan az egész életemet, anélkül, hogy képes lettem volna megállítani:

esküvőn, orvosnál, vérvételen, repülőn, bkv-n, sporteseményen, baráti összejövetelen, étteremben, családi ebéden, autóban, buli közben, munkahelyen, moziban, színházban, koncerten...

Ma ott tartok, hogy félek, és elkerülök minden olyan szituációt, amelyben nem egyedül vagyok. Az emberek társaságában, legyen szó akár egyetlen személyről csupán egy idő után olyan fizikai tüneteim lesznek, mint szédülés, rosszullét, ájulás érzés. Ezek azonnal beindítják a menekülési reakciót, és csak akkor múlik el (sokszor akkor sem), ha kikerülök a helyzetből és újra egyedül lehetek a lakásban. Ugyanakkor igényelném az emberek társaságát. Képtelen vagyok például egy egész napot otthon a lakásban ülve tölteni, úgy hogy nem érintkezem senkivel. Nem akarok magányos lenni, nem akarom így leélni az életem. Én is boldog szeretnék lenni, élvezni az életet minden szépségével.

Felmerül a kérdés: kinek írom ezt a blogot? Elsősorban magamnak. Azért, hogy lássam hol tartok most a felépülésben, milyen felismeréseket tettem.

Másodsorban azoknak, akik hasonló cipőben járnak, mint én. Csapdába ejtette őket az életük, és kétségbe esve keresik a válaszokat a miértekre. Talán lesz, akinek segítenek a leírt gondolataim, talán lesz, aki erőt merít majd belőle. Mert erőre, kitartásra, türelemre szükség van bőven. Sokszor nekem magamnak is ezekből van a legkevesebb.

Nem akarok címkéket ragasztani magamra, mert minden mindennel összefügg, sőt mondhatnám minden egy tőről fakad, de nevén kell nevezzem a dolgokat, amelyek csapdába ejtettek, és amelyekkel szemben felvettem a kesztyűt: pánik, szociális fóbia, depresszió, szexfüggőség, szomatizáció. Folytathatnám a sort, de elsőre ennyi is elég.

A bejegyzésekben leírt gondolatok egy része tőlem származik, másik része pedig könyvekből, az Internetről, doktori disszertációkból, és a konzultánsomtól. Igyekszem mindent logikusan, érthetően leírni a kezdetektől, láttatni az összefüggéseket. Remélem rajtam kívül másoknak is megértést ad majd...