Egyszer azt mondták nekem, hogy egy gyermek számára az első három életévében szinte kizárólag az anyja fontos. Az apa személye ekkor még nem számít, kis túlzással lehet az bárki, csak anya, anya, anya létezik. Nemcsak az első három életévében, az anya jelenti a gyerek számára a biztonságot, az érzelmi stabilitást, tulajdonképpen az egész világot. Az a legfontosabb számára, hogy milyen a viszonya az anyjával, aki világra hozta, hozzá kötődik, és ha az anyja cserbenhagyja, úgy érzi az egész világ cserbenhagyta. Azok az okos, érzékeny gyerekek, akik nem kapják meg anyjuktól az érzelmi biztonságot, nem elég stabil az érzelmi környezetük sokszor gyorsabban fejlődnek intellektuálisan, ez jelenti számukra a kapaszkodót. Ettől érzik biztonságban magukat. Ha az anya nem dolgozik kettejük kapcsolatán megpróbál a gyerek dolgozni helyette az intellektusa segítségével. Jó gyerek lesz belőle, koraérett és nagyon értelmes. Mire képessé válik az absztrakt gondolkodásra már minden idegszálával a felnőttre összpontosít, nem a saját igényei számítanak, hanem a felnőtté. Neki akar megfelelni, akár egész életén keresztül, még sok-sok évvel azután is, hogy az anyja eltávozott.

Kamaszkorom kezdetén éreztem először az, hogy bezártam anyukám számára. Lezártam a kommunikációs csatornákat, igyekeztem minden helyzetben neutrális maradni, nem mutattam ki sem a pozitív, sem a negatív érzelmeimet. Ez így maradt a mai napig. Nem emlékszem, hogy valaha is nevettünk volna együtt egy jóízűt. Mindig megmaradt a kapcsolatunk szigorú gyerek-szülő kapcsolatnak, soha nem lépett át egy határt a barátság irányába. Sokszor hallja az ember, főleg anya-lánya kapcsolatoknál, hogy az anyám az egyik legjobb barátnőm is egyben. Bennem soha nem volt meg ez a késztetés, hogy elmondjam az érzéseimet, gondolataimat az anyukámnak. Mindig igyekeztem, sőt a mai napig igyekszem jó gyerek, jó fiú maradni, egy gáncsnélküli lovag, akinek nincsen semmi hibája, tökéletes. Talán azért, hogy elnyerjem anyukám szeretetét, de méginkább azért, hogy megfeleljek neki. Ezt a mintát viszem magammal a kapcsolataimba is, meg akarok felelni a másiknak, azt az érzést keresem, amikor valaki elégedett velem. Pontosan fel tudom idézni ahogy megborzongok, átjár az öröm érzése olyankor, ha elégedettséget okozok, ezt látom rajta, vagy ki is fejezi felém. Az okozza a legnagyobb örömet nekem, ha másnak örömet okozhatok. Egyszer úgy fogalmaztamezt meg, hogy a másik örömén keresztül vagyok képes megélni az élet szépségeit.

Nem tudom hol vagyok én, a mai napig őt védem, nem mondom el neki mi történt velem kisfiú koromban, mert félek, hogy mit fog tenni, hogy bántja, rosszul esik neki. Próbálom megvédeni a válásából fakadó frusztrációjától, hogy ne érezze „bukott feleségnek” magát. Pedig nem ez a „gyerek” dolga. Igaz már nem vagyok gyerek, legalábbis fizikai értelemben nem.

Nem mondom el neki az érzelmi elhanyagoltság elméletét, hogy ne érezze „bukott anyának” magát miattam. Nem akarom megbántani, ezért meghagyom inkább abban a hitben, hogy minden tökéletes volt, és csak Isten tudja milyen véletlen folytán lettem szorongó, depressziós, önbizalom hiányos, függő alkat? Bizonyítékaim nincsenek, csak a szakemberek elméleteit, és a hasonló életpályát befutó emberek szintén hasonló gyermekkori hátterét tudom magyarázatként adni. Nem, mintha kell-e bármilyen bizonyíték. Inkább feloldozás kellene...hogy ne féljek, hogy nyugodt szívvel lehessek őszinte, tudva, hogy megért majd. Megérti, hogy ez nem vád, hanem a saját lelkemnek keresek feloldozást, hogy nyugodtan élhessek, hogy az én életemben is süthessen a nap.

A legjobban attól félek, ha elmondom neki, akkor megint jön a jól bevált hatásos fegyverrel, az öngyilkossággal. Megtette, amikor apám ivott, én vittem be a kórházba. 18 évesen hazaérve úgy találtam az ágyban, hogy beszedett egy csomó gyógyszert. Ezt a fenyegetést elővette akkor is, amikor váltak, és én próbáltam segíteni abban, hogy normálisan elválhassanak. Hiba volt, ma már tudom, ki kellett volna maradnom belőle. Megkaptam akkor is, hogy én mindig az apám pártján állok. Az én lelkemen száradna az ő élete, ő boldogsága is, elég nekem a sajátom.

Azoknak az embereknek, akik hasonló problémákkal küzdenek, esetleg megbetegszenek szinte kivétel nélkül közös vonása, hogy nehezükre esik nem-et mondani, vagy kifejezni a haragjukat. Ha képesek valamilyen formában kifejezni a haragjukat, akkor azt ironikus formában teszik. Mindez arra vezethető vissza, hogy gyermekkorukban nekik kellett megdolgozni azért, hogy kapcsolatot alakítsanak ki a szülővel.

Kimondhatom, hogy mi gyerekek fizetünk meg szüleink hibáiért. Ez azonban nem vád, és egy nagyon fontos dologra szeretnék rávilágítani. „Áldozatok áldozatai vagyunk”. A terhek generációról generációra rakódnak rá az emberek vállára és hiba lenne a szüleinket, vagy a nagyszüleinket, vagy az ő szüleiket hibáztatunk a saját sorsunkért. Egyetlen dolog, amit tehetünk magunkért, és az elkövetkező nemzedékünkért, hogy megismeréssel, felismeréssel, rengeteg tanulással megszakítjuk ezt a „transzgenerációs cirkuszt”, és igyekszünk a lehető legkevesebbet átadni gyermekeink számára ezekből a terhekből.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.